Szereted, ha simogatnak? Szereted, ha megérintenek? Szereted érezni a másik leheletét, szuszogását a nyakadnál, esetleg a fülednél vagy az arcodba? Szeretsz új pozíciókat kipróbálni? Velünk a fantáziád megvalósulhat, próbálj ki minket! BKV
Nincs könnyű helyzetben a BKV, hisz mindennapi harcot vív a bürokráciával és az általános közgyűlölettel. Joggal. Azonban a városi emberek is naponta indulnak csatába a közlekedő óriás ellen.
Reggeli testmozgásként futóverseny a legközelebbi poroltóért, kereszteződéseken áttolt troli, esetleg kézzel-lábbal koordinálás, gyors helyzetjelentés a sofőröknek, a letört tükrű várbuszban. De legalább nem unalmas, hisz minden út egy izgalmakkal teli, városi kalandtúrának felel meg. Mivel autóm nincs és a vezetés csöppet sem motivál, a városi biciklizéshez már gyáva vagyok, a taxihoz csóró, a riksák pedig sajnos még nem honosodtak meg nálunk, ezért napi szinten rá vagyok kényszerülve erre a a rögtönzött élményparkra. Minden utam kérdések tömkelegével indul. Vajon kizsebelnek? Odaérek időben a villamost pótlóbusz pótlójával? Eladják a vesém a nyugati aluljárójában? Meg úgy egyáltalán, miért nem látok semmit a füsttől az utastérben?
Egy időben sokat hallottam arról, hogy Budapest a hazai lehetőségek hazája. Szórakozás, kultúra, munka, színes és változatos emberek. Pusztán azt felejtették el közölni, hogy a végtelen potencia mellett a fővárosban csak két dolgot nem lehet rendesen. Közlekedni és élni. Az örökös szmogot, a folytonos késést és káoszt még meglehet szokni, sőt az effajta esetlegesség egy kis diszkrét bájjal fűszerezi az utazást, azonban a klasszikus BKV jelenségek minden magát jó ízlésűnek valló embert kikezdenek. Amikor éppen nem kap lángra alattunk egy metró, vagy nem a susogós nadrágba csomagolt kallereket pásztázzuk, rosszabb esetben több tízezer forint összdíjazású fogócskát játszunk velük, van időnk rácsodálkozni a keleti blokk legszebb ékkövére. Persze, mi nem biztatunk senkit bliccelésre, de ha úgy dönt, hogy pont annyit hajlandó fizetni a szolgáltatásért amennyit az ténylegesen ér, mi megértjük. Teljesen. Csak az a baj, hogy a bliccelők számával, nyilván egyenes arányban van a BKV büdzsé hiányának mértékével.
Ha valaki arra adja a fejét, hogy felcsap egy városi Bear Grylls-nek, (sicc!*) és átülteti a túlélés törvényét a beton dzsungelbe, akkor bizony annak megfelelően fel kell készülni. A szükséges kellékek kvázi a lábunk előtt hevernek, így ne féljünk használni azokat. Az első lépés, hogy amint felszállunk valamelyik lepukkant és/vagy összevizelt tömegközlekedési eszköznek csúfolt fémkoporsóra, helyezzünk fel az arcunkra egy megfelelő vastagságú hámréteget. Az utazási élmény minőségével fordított arányban változhat ez a réteg, hiszen ha ők képesek havonta ennyi pénzért alám tolni, egy már harminc éve is elavultnak számító valamit, akkor úgy fair, ha mi is elővesszük a legkedvesebb formánkat. Persze nem a szerencsétlen ellenőrökön kell bosszút állni, de azért a jó modorukról híres BKV alkalmazottakat sem kell félteni. Apropó ellenőrök.
Kevés az esély, ha valamiért nem vesszük őket észre időben, ám szerencsénkre az anyavállalat gondoskodott róla, hogy már mérföldekről kiszúrjuk őket. Három fős falkákba verődve lesnek a mit sem sejtő, gyanútlan áldozataikra, bekerítik, és már repkednek is azok a bizonyos ezresek a zsebekből. De semmi sincs veszve, hisz a bliccelők izzadság szagára gyűlő BKV vadak egyenesen ordítanak a tömegből. Felismerésük szinte játszi könnyedségű, hisz szériakellék a semmitmondó oldaltáska és bevásárló szatyor erős kombinációja, a szandál, persze kizárólag térdig felerőszakolt zoknival. Természetesen a BKV kék kiskabát, mellény, nadrág és szoknya is segítségükre lehet.A teljesen üres járaton egy másodpercre sem foglalnak helyet, és amint elindul a villamos/busz/troli vadul elkezdenek kutatni a táskájukban, zsebükben.
Ha ezek ellenére mégsem ismerjük fel őket, akkor kénytelenek vagyunk előkapni az imént tetemesen megvastagodott arcbőr és klasszikus póker arc tökéletes elegyét. Az illemet és igényességet pedig pusztán vágd zsebre, jó lesz az még későbbre is. Legnagyobb fegyverünk azonban a logika és az éles eszünk lesz, kiegészülve egy leheletnyi nárcizmussal. Ha nem sikerült felismerni a bajt és elhagyni a süllyedő hajót, akkor több opció tárul fel. Ajánlhatunk üzletet, hazudhatunk, vagy pusztán hülyét csinálunk belőlük. A legkönnyebb út az üzlet. 1: Nem büntetsz meg én pedig leszállok. 2: Nem büntetsz meg, én nem szállok le, mivel tök jó fej vagy ezért, úgy csinálunk mintha semmi sem történt volna. 3: Nem büntetsz meg, én meg adok pár divat tanácsot. Azt hiszem, ezt hívja az angol win-win situation-nek.
A második út a hazugság. Ennek sikere eléggé kétes, hisz női bliccelők esetében ajánlatos egy adag bájos szempilla rebegtetés és egy méretes dekoltázs. Sajnos férfi létemre nézhetek akármennyire vadul egy Jánosra, a várt megváltás valószínűleg elmarad. Előkaphatjuk a “másik nadrágomban felejtettem, de amúgy mindig nálam van” klasszikust, bár nyilván nem esik meg rajtunk a szívük. A talán legeredményesebb és gyakran legmókásabb út a harmadik. Egyszer fültanúja voltam, ahogy egy magyar srác egy teljesen triviális mondattal szerelt le egy kallert. A tökéletesen kiejtett „Nem beszélek magyarul” univerzális és örök logikai paradoxon módszeresen megette a már büntetni készülő jóembert. Ezzel a variánssal azonban további potenciális lehetőségek nyílnak. A kitartóak rendre szörnyű angolsággal elgagyogott „Tikit, Tikit?” szócskák után állnak tovább, esetleg még elismétlik a mondandójukat anyanyelvünkön, persze egyre tagoltabban és hangosabban. A másik és egyben jellemzőbb archetípus, nemes egyszerűséggel feladja, és olyannal próbálkozik, aki szerinte meg is érti őt.
Sajnos Budapest mégsem a lehetőségek hazája. Legalábbis utazás szempontjából biztos nem. A BKV és autók köré centralizált közlekedés mellett kevés más alternatív létezik. A biciklisták számára odavágott konc - amit mindössze pár kilométernyi út tesz ki, - messze alul marad a más országokban kiépített úthálozatokkal szemben. A biciklis infrastruktúra normális kiépítése után vállalható alternatíva lenne, ám jelen helyzetben a gyakran kocsik mellé száműzött kerekezők folyamatos veszélynek vannak kitéve. Viszont van olyan lehetőség amihez nem kell feltúrni a fél körutat, esetleg a forgalmasabb utakat. Nyugaton már évek óta bevett szokás a civil kezdeményezésre történő közösségi utazás. Interneten vagy forgalmasabb csomópontokban ismeretlenek összedobják a napi benzinpénzt, így a saját tárcájukon kívül, a mára már kicsit betegeskedő ózonréteget is kímélik. Kevesebb autó, kevesebb költség, kisebb dugó. Ellenben a jó magyar mentalitás, és az örök bizalmatlanság miatt ez még jó ideig nem fog realizálódni. Jelenleg hazánkban elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy jól menő ügyvéd, a méregdrága autójával megáll a Nyugati pályaudvar melletti lélekvesztőben és a reggeli kávéjukat szürcsölő építőmunkásokkal karöltve indul a Széll Kálmán térre. Hogy bővítsük a sajnos kicsit színtelen palettánkat, akár kezdhetnénk valamit azzal a bizonyos folyócskával ami kettészeli büszke fővárosunkat. A komp közlekedés konvergál a nullához, a sokat latba nyomó kétéltű turista buszon kívül más meg igazán nincs is. Rengeteg potencia és lehetőség lenne, de mint sok minden, úgy ez is puszta érdektelenségbe fullad.
Úgy tűnik, hogy ezek a kecsegtető lehetőségek még messze áll tőlünk. De mindegy is, hisz lassan véget ér a nyár. Vége a szinte állandósult sajtszagnak a 4/6-os villamoson, a buszokról eltűnnek az összeizzadt, testre tapadó műanyag ingek, melyekből pajkosan bújnak ki a bozontos mellszőrök. Szerencsére egy teljes évig nem látunk több egészen a hátig érő pisztolytáskákat sem. Jön az ősz és a vele a rengeteg csapadék, melytől az ötven felettiek rögtönzött vizes póló versenye lesz az új attrakció. De fújjon szél, szakadjon a hó, a kallerek sosem alszanak.
Fejes Norbert
