Minden egyes lépésemnél hallom, ahogy a táskámban lévő kannákban elhelyezett kis fémgolyók újra és újra árulkodóan megzörrennek. Minden fújással érzem a festékszagba mártott new wave undergroundot. Ez izgalom, ez életérzés, ez a nagybetűs graffiti.
Az egész az USA nyugati partjairól ered, ahol a ’70–es években jelentek meg az első tagek (néhány betűből álló, egyedi nevek, melyek egy firkászt és annak csoportját jelölik); egy görög származású fiatal fiú a saját névjegyével kezdte telepingálni a várost.
Magyarországra a ’80–as évekre érkezett meg a nyugat ezen hulláma; akkoriban csak néhány rajz volt megtalálható a békásmegyeri lakótelepek környékén. A ’90–es évek elején aztán néhány srác összeállt és megalkották kicsiny országunk első számú graffes csoportját PNC (Pride Not Crime – Büszkeség Nem Bűn) címszó alatt. Hogy a PNC megalakulása miért szinte az egyik leglényegesebb pontja a magyar graffiti történelemnek, azt mi sem magyarázza jobban, mint hogy egy mai napig létező crew–ról van szó. Azóta a srácokból felnőtt férfiak lettek, az utcaművészek meg a fejüket firkálásra adó kölykök szemében élő legendákká váltak. Rajzaik, mint a múlt mementója szinte bárhol megtalálhatóak hazánkban és a környező országokban.
Persze ahogy mindennek, a graffitinek is két oldala van, és sajnos a közvélemény fejében általában a rosszabbik jelenik meg, ha csak a téma közelébe kerülnek is; lakótelepi panelokból érkező neveletlen kölykök összefújnak bármit, amihez csak érnek. Ez a sztereotípia valamilyen szinten megállja a helyét, hiszen a new yorki gettókban területhatárok kijelölésére használták a firkákat a bandaháborúk során, ám a graffiti terjedése szorosan összefonódott a hip hop térhódításával. Amitől évekkel ezelőtt még csak a telepek ablakai rezegtek, az dübörög ma a kertvárosi hangfalakból is, így szinte bárhol megtalálhatóak ma már a falfirkászok, nem kell feltétlenül Békásmegyeren születni ehhez. Sőt, talán az, aki jobb életkörülmények között nő fel, nem azt az előítéletet fogja erősíteni az átlagemberek szemében, hogy a falfirkászok mindannyian csak vandálok. Mert a másik odal az, hogy nagyon sok önmagát kereső, a világban helyét nem találó fiatal végül nem az önkifejezés egy különleges formáját találja meg ebben, hanem a pusztítás, a vandalizmus lehetőségét. Pedig jó lenne, ha az emberek látnák a művészetet a graffitiben. Minden magát valamire is tartó firkász tudja, hogy melyek azok a helyek, ahová egyszerűen nem illik tagelni vagy épp festeni, és ismeri is azokat, ahová viszont muszáj. Ennek a kényszerérzetnek esnek aztán áldozatul a metró és vonat kocsik (bár a metrófestés hazánkban már szinte halott, azért a 2000–es évek elején még virágkora volt), a vasútállomások környéke, a buszok, és a túlontúl szürke utcatáblák, falak. Ahogy a writerek között is kialakult egyfajta hierarchia, úgy az átlagembereknek is meg kellene tudniuk különböztetni azt a fajta graffitit, ami művészet, még ha a szomszéd ház falára került is, illetve azt, ami nem más, mint vandalizmus, és a legtöbb firkász szemében is csak festék – és időpocsékolás.
Kérdéses azonban, hogy miként várhatnánk el az emberektől megértést a graffitisek irányába, mikor a legtöbb esetben ők maguk sem értik meg egymást. Nem ritka, hogy valakit egy rajz lefedése miatt a rivális crew összever, jobb esetben pedig a kannák árát kell kifizetnie. Gyakran előfordul az is, hogy egy tekintélyben vagy épp fizikai értelemben erőfölényben lévő csapat meglopja a másikat, így jutva festékszórókhoz és filcekhez. Lassan semmiféle összetartás sincs még azok között sem, akik évekig festenek együtt. A nemrég lebukott FHS csoport esetében például a rendőrség másfél hónap lesben állás után, egy februári hajnalon kapta el a csapat egyik tagját, aki aztán nemes egyszerűséggel feldobta a társait. Ebből is látszik, hogy egyre kiélezettebben folyik a harc a hatóságok és a writerek között. Évek óta kezelik a falakat olyan bevonatokkal, amelyek meggátolják, hogy a festék beszívódjon a felület mélyebb rétegeibe, így aztán a falakra fújt festék sokkal könnyebben eltávolítható különböző oldószerekkel. Erre válaszul külföldről olyan filcek érkeztek, melyek mindenféle felületet megfognak. Véget nem érő macska-egér harcnak tűnhet ez az egész, és talán az is.
Ami azonban még szomorúbbá teszi az amúgy sem vidám helyzetet, hogy 2011. január elsejével életbe lépett egy törvénymódosítás, miszerint akár egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető az, akit falfirkáláson érnek. Tavaly szeptemberben el is ítéltek egy debreceni fiút (annak ellenére, hogy miután elkapták rajzai többségét lemosta), aki a börtöntől rettegve végül öngyilkos lett.
Ma Magyarországon elvétve találunk csak olyan területeket, ahol legális lenne a graffiti. Budapesten az egyik ilyen a 3. kerületi, filatorigáti HÉV megálló környéke. Ezzel a legálfallal is csak annyi a probléma, hogy kevés. Ha az ember idejét és pénzét belefektetve arra vállalkozik, hogy oda fest, pár napon vagy legfeljebb héten belül jön valaki más, és lefedi. Meg aztán, aki kezdő, vagy épp nem a hierarchia csúcsán áll, annak valahogy már nem is illik oda mennie. Ezen probléma kiküszöbölésére létezik egy új irány, valamiféle félig legális megoldás, amit eddig nem sok firkász követ, de ahogy egyre szigorodnak a törvények, és egyre keményebb a fellépés a graffitisek ellen, hamar elterjedhet. Egy azóta elhunyt writer, Bak kezdte el.
Meglépte azt, ami sokaknak még csak az eszébe sem jutott; falat kért, majd kapott is. Mert az ott lakó, laikusnak számító öreg néninek és bácsinak is szebb látványt nyújtott az általa összefújt fal, mint a málló vakolat vagy épp az üresség. Bak aztán ezt a falat átengedte a többi firkásznak is; bárkinek, aki arra járt és festeni szeretett volna egy olyan helyen, ahol nem kell remegő kézzel festve attól tartania, hogy belekötnek, összeverik, vagy futásnak kell erednie az arra járó rendőrök miatt.
Nagyon sokat kell még tanulnunk a nyugattól. Ott, ahol ’80-as években már helyet követelni magának a graffiti a kiforrott, de sémák közé beszorított képzőművészetek között már régen nem dúl ennyire erősen ez az ostoba kirekesztés. A kezdeményezés a fiatalok nyelvét beszélte, így gyorsan berobbant a köztudatba, majd szépen lassan elfogadtatta magát egy értő és gondolkodó társadalomban. Hazánkban az avatatlan szemek, avagy a nagyátlag a mai napig nagy előszeretettel veszi egy kalap a alá nagyváros rákfenéjével, pedig ez nem más, mint az újkori önkifejezés, az utca őszinte művészete.
Maczkó Kitti
