Amikor a Rolling Stones menedzserei rájöttek, hogy a zenekar távolmaradása a Woodstock fesztiváltól baklövés volt, rohamtempóban elkezdtek leszervezni egy koncertet, mely végül a hippi ábránd jelképes halálához vezetett. Az altamonti versenypályán történtek kiválóan rávilágítottak arra, mennyire nem fér össze az üzletorientált zeneipar, és a szeretetorientált álmodozók látomása. Ehhez a felfedezéshez azonban egy ember halála, és a könnyűzene történetének legkaotikusabb napja kellett…
Minderre feltehetően nem került volna sor, ha a Rolling Stones megjelenik Woodstockban. Ez azonban nem történt meg, helyette a zenekar másfelé bonyolította amerikai turnéját, és bár üzletileg abszolút sikeresnek voltak mondhatóak, utólag mégis sajnálhatták, hogy kimaradtak a sártengerből. Érezték Woodstock jelentőségét, és különösen a menedzsment úgy gondolta, be tudják pótolni a lemaradásukat. Megcsinálják a saját fesztiváljukat, ami jelentősebb és profibb lesz, mint a nyári szeretetünnep, és bár kevesebb fellépőt hívnak meg, a világ számára legalább annyira emlékezetes lesz, mint Woodstock – ebben végső soron igazuk is lett.
Egész télen folyt a szervezés, időközben az amerikai turné véget ért, de végül Altamontban sikerült kibérelni egy versenypályát. Egyetlen éjszaka alatt felállították a színpadot, nem hibázhattak, hiszen ekkor már tömegek vártak az ingyenes bulira. December 6-án a közönség elkezdte élvezni a szabadságot – kézről kézre jártak a füves cigaretták, sokan már napközben LSD befolyása alá kerültek. Nem is ez volt a legnagyobb probléma, hanem az, hogy a szervezők valóságos biztosítás helyett a Pokol Angyalai nevű motoros brigádot kérték fel biztonsági őröknek, akiknek a fizetsége ingyen sör volt. Az angyalok motorral és billiárd dákókkal biztosították a rendet, egészen addig, míg józanok voltak…
A koncertek már a kezdetek kezdetén sem mentek rend szerint. A tömeg lökdösődött, a színpadra sokan másztak fel – őket a motorosok lelökdösték, később azonban ők maguk maradtak ott a zenészek mellett. Nem egy esetben meg kellett szakítani a zenét, hogy megtisztítsák a világot jelentő deszkákat. Santana koncertje gond nélkül zajlott le, ahogyan a Crosby, Still, Nash and Young buli, majd a The Flying Burrito Brothers is, azonban a Grateful Dead már megszakította a zenét a tömegben tapasztalható erőszak miatt. Egyre többen kiabáltak fel a színpadra, miszerint senki sem verekszik, kizárólag a motorosok. A húr azonban még nem pattant el…
Amikor a Jefferson Airplane játszott, már a színpadon is elszabadultak az indulatok. A motorosok éppen a deszkákra felkapaszkodott hippiket próbálták lelökdösni, amikor egy dákóval fejen ütötték az énekest, Marty Balint. A koncert megállt, a zenekar és a motorosok vezetői a színpad két végében állva veszekedtek egymással, az indulatok és a feszültség a tetőfokára hágott. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy Altamont nem lesz Woodstock megismétlése, sőt, csoda lesz, ha sikerül gond nélkül lebonyolítani a rendezvényt.
Este aztán színpadra lépett a Rolling Stones, de a zene ereje senkit sem hatott meg. A kezelhetetlen tömegre a motorosok ekkor már szinte vadásztak, mivel a hippik rugdosni kezdték a motorjaikat. A Stones buliját rövidesen újra és újra meg kellett szakítani, Mick Jagger életében először nem heccelte, hanem nyugalomra intette a tömeget, ám szavai süket fülekre találtak. Rendfenntartás helyett a motorosok minden megszakításkor elkergették a tömeget a színpad elől, a dákók elől kétségbeesetten menekültek a hippik. Mámoros állapotában még egy teljesen meztelen nő is megpróbált felmászni a színpadra, őt szintén a motorosok szállították el, akik ekkor már a Rolling Stones mellett álltak, és árgus szemekkel figyelték a zenekart és a tömeget. Végül aztán a Sympathy for the Devil alatt megtörtént az elkerülhetetlen…
A tömegben valaki pisztolyt rántott. Egyesek szerint Mick Jaggert akarta lelőni, más vélemény szerint magát védte. Meredith Hunter, az afroamerikai nézelődő bevetődött a színpad előtti térre, azonban egy motoros rögtön nekiugrott, és azonnal leszúrta. A fiatal fiú jószerével azonnal meghalt, az egyik szúrás a füle alatt hatolt be a testébe.
A Rolling Stones ezután nem szakította félbe a koncertjét, folytatták a fellépést, majd a setlist lezavarása után helikopterrel menekítették ki őket a helyszínről – az altamonti csatatér elcsendesült, csak egy tömeg csalódott és értetlen, félig még kába hippi maradt hátra az éjszakában.
Miért?
A koncertről még 1970-ben dokumentumfilmet forgatott Albert és David Maysles, valamint Charlotte Zwerin – ez volt a híres Gimme Shelter, mely bár a Rolling Stonesról szólt, valójában az altamonti tragédia dokumentuma lett, hiszen a fesztivál összes balhéja látható rajta, Hunter halálától Balin leütéséig. Ebből a filmből gyakorlatilag minden kiderül, még a beavatatlan szemlélőnek is.
Alapvetően két súlyos tényező köré épül az altamonti problémakör: a kezelhetetlen tömeg, és a motorosok köré. Fontos látnunk, hogy a koncertre ellátogató hippik többsége a zenekarhoz hasonlóan felül akarta múlni Woodstockot, de ez az ő esetükben még több drogról, még nagyobb kábulatról szólt. Túl sokan voltak, és túl nagy elvárásokkal néztek december hatodika elé.
A motorosok pedig biztonsági emberként abszolút a fordítottját csinálták annak, mint amit kellett volna. Részükről a fesztivál ingyen ivásról és verekedésről szólt, a biztonsági feladatokat erőszakosan, mindenféle emberi érzékenység nélkül, rohamrendőröket megszégyenítve hajtották végre. Sem nekik, sem a tömegnek nem kedvezett az, hogy Woodstockhoz képest a színpad nevetségesen alacsony volt, az első sor pedig gyakorlatilag Mick Jagger lábánál könyökölt a deszkákon.
Maguk a zenekarok egyébként ezúttal nem tekinthetők vétkesnek, hiszen a rossz imázs ellenére sem hergelték a tömeget, sőt, Jagger nyugalomra intette őket – igaz, a Stones-ból kizárólag ő figyelt az emberekre, Keith Richards még akkor is játszott a gitárján, amikor az énekes már leállította a zenét, hogy rendet tegyen. Az is komolytalan álláspont, miszerint a Sympathy for the Devil című szám okozta a bajt, bár Jagger elmondása szerint „ennél a dalnál mindig történik valami…”.
A jelképes vég
Altamontban véget ért 1969, alig egy hónapon belül beköszöntött a hetvenes évek, új sztárokkal, újfajta fesztiválokkal, és egészen más közönséggel. Az elszállós zenébe szerelmes hippik helyett megjelentek a kemény rockot élvező hétköznapi zenehallgatók, akik számára a lázadás kimerült a hosszú haj és a farmerek viselésében. A koncertkultúra is megváltozott, és soha többé nem esett már meg, hogy egy zenekar a sikítozó tömegtől nem hallotta saját magát.
Altamonthoz hasonló katasztrófára sem volt sokszor példa, gyakoribbak voltak a balesetek, a véletlen közjátékok, és a kilencvenes évek egyre durvább és indulatosabb zenéinek megjelenéséig az erőszak sem tudott eluralkodni a nagyobb koncerteken, fesztiválokon – hacsak nem a punkok esetében, bár az már egy másik problémakörnek is tekinthető.
Altamontból tehát tanult a szakma és a tömegek is. A biztosítást azóta is kizárólag rendőri erők és profi biztonsági cégek végzik, szóba sem jöhet már motorosok, vagy bármilyen más csoportosulás alkalmazása – főleg nem ingyen sörért. Altamont kiváló lecke volt a szakmának, ugyanakkor óriási jobbegyenes az eszmének, amiből többé már fel sem lehetett kelni. Rövidesen távozott az élők sorából Jimi Hendrix és Janis Joplin, a vietnámi háború alábbhagyott, a hippi kommunák öncélú, egyre több ember számára elfogadhatatlan drogtanyákká váltak. Fordult egyet a világ, ennek a fordulatnak pedig Altamont is része volt. Jelképes és igen beszédes része…
