phirkasz

Az álom(?)munka

Mivel nappali tagozatos diák vagyok, a diákmunkákat nézem elsősorban, hiszen iskola mellett csak részmunkaidős állást tudok vállalni. Még szerencse, hogy manapság az Internet világa olyan korszerű keresést tesz lehetővé, hogy elegendő a keresőprogramba csupán kulcsszavakat beírni, ahhoz, hogy találatok ezrei táruljanak elénk. Neki fogok tehát, és beírom a következőket: diákmunkák Budapesten. Mindjárt rengeteg oldal és lehetőség közül válogathatok, persze ez jócskán megnehezíti a dolgomat. Szám szerint tizenöt darab diákszövetkezet áll rendelkezésére a budapesti diákoknak. A válogatás nehéz ugyan, ugyanis több olyan munka is van, ami szimpatikus lenne, ugyanakkor, nem mindegyik munkafeltétel felel meg, így a sok ezer találatból a végén alig marad, húsz vagy harminc. Mivel engem az újságírás és a média világán kívül a vendéglátás és az idegenforgalom is rendkívül érdekel, így ilyen kaliberű állásokat próbálok találni. Mindjárt horogra is akad egy: nem hiszek a szememnek, mert ahhoz képest, hogy diák munka, a feltételei rendkívül kedvezőek: barista, azaz kávékészítői munka diákoknak: a város egyik kávéházláncának üzleteibe keresnek 18 éven felüli nappali tagozatos diákokat, 700 forintos órabérért. A munkába állás előtt ugyan mindenkinek részt kell vennie egy tanfolyamon, majd egy vizsgát kell tennie a kávéfőzési ismeretekből. Kicsit megtorpantam ennél a résznél, mert bevallom, nem sok kedvem volt még tanulni is azelőtt, hogy munkába állhassak. Inkább a gyorsabb, egyszerűbb pénzszerzés gondolata vonzott. Utána azonban megbarátkoztam az ötlettel, mondván, legalább megtanulok még egy szakmát, sosem baj az, ha az ember több lábon áll. Ráadásul a hétszáz forintos órabér, az átlag ötszáz helyett, szintén nagyon kecsegtető. Bele is kezdtem a projektbe, első lépésként elküldtem az önéletrajzomat, a munkát közvetítő diákszövetkezet e-mail címére. Nem telt bele néhány nap, máris behívtak egy személyes állásinterjúra, ami a munkába állás második fontos állomása volt. Tulajdonképpen nem sok állásinterjún vettem részt eddigi életem során, ezért rendkívül izgatottan, és mint utóbb kiderült túlzottan készültem az eseményre. Igyekeztem felvenni azt a ruhát, amelyet a legalkalmasabbnak tartottam erre a célra: nem túl hivalkodó, de azért csinos, majd hatalmas izgalommal és egy jó adag elszántsággal indultam el a megadott címre. Mai napig megmosolyogtat, hogy mennyire izgultam a kis szobába való belépés előtt, holott ha tudtam volna, hogy mi vár rám fele ennyire sem veszem komolyan a dolgot. Az irodában, a számítógép mögött egy kedves arcú, szemüveges hölgy fogadott. Intett, fáradjak beljebb és üljek le a vele szemben lévő székre. Miután ez egy téli nap volt, elkezdtem, magamról lehámozni a vastag télikabátomat és a temérdek mennyiségű pulóvert, amit a csinos interjúra szánt ruha fölé húztam, ám mint utóbb kiderült, ezt teljesen fölöslegesen tettem. A számítógép túlsó oldalán ülő hölgy, még csak az arcomra sem nézett, nemhogy értékelte volna az interjúra gondosan kiválasztott öltözékemet. Szemeit a monitorba süllyesztve, feltett néhány rendkívül banális kérdést, amelyek válaszainak köze sem volt az általam olyan sokszor elgyakorolt motivációmra vonatkozó mondatokhoz. Mi a nevem, hol lakom, mi a taj- és személyi igazolvány számom, vagyis sok hasznos, ám válaszadási lehetőségekben nem bővelkedő kérdéseket. Körülbelül öt perc leforgása után, pedig szépen megköszönte az együttműködést, majd kitessékelt az ajtón. Azt még azért megvárta, hogy nagyjából hosszabb idő alatt, mint ameddig az „interjú” tartott felvegyem magamra az összes levetett pulóver és a kabátomat.

Nem sokkal ezután kiderült, legalább nem potyára csináltam az egészet, ugyanis felhívtak, jöhetek a tanfolyamra, amelynek keretében elsajátíthatom a kávéfőzés alapismereteit. A tanfolyam a meghirdetett négy nappal ellentétben csupán egy napból állt. Egy kis szobában gyűltünk össze, mindössze hatan vagy heten, ahol egy fiatal lány, projektor segítségével előadást tartott nekünk először még a kávé fajtáiról, végül, pedig nem másról, mint a kávéfőző tisztántartásáról, a különböző súroló folyadékok használati utasításáról. Ez volt az a pont mikor először gyanakodnom kellett volna, ám ekkor ehhez még túl naiv és lelkes voltam. Néhány napra rá megszólalt a telefonom, majd valószínűsíthetően ugyanaz a hölgy, aki az állásinterjút készítette velem, közölte, hogy sikerült a vizsgám és, ami a legjobb hír, máris munkába állhatok, méghozzá a nem régiben Liszt Ferenc-re átkeresztelt nemzetközi repülőtér SkyCourt-jában található kávézóban. Természetesen gondolkodás nélkül kaptam a lehetőségen, egyáltalán nem mérlegeltem, az oda való kibumlizás hátrányait, ahhoz már túlságosan is sokat megtettem ezért a munkáért.

Nem mindegy, hogy bruttó, vagy nettó

Nem sokkal ezután, ismét be kellett mennem az irodába, hogy aláírjam a szerződést, ekkor mondták el a pontos munkafeltételeket. A munka részmunkaidős, ami azt jeleni, hogy egy nap maximum öt órát kell dolgozni, az órabér az Interneten meghirdetett hétszáz forinttal ellentétben azonban nem kevesebb és nem több, ötszázhuszonöt kerek forintnál. Kiderült, az Internet a bruttó ára volt meghirdetve, csak ezt valamiért elfelejtették feltüntetni. Ennél a pontnál kicsit megijedtem. Ugyan soha nem voltam jó matekból, de egy rövid fejszámolást követően ki tudtam számolni, hogyha miután csak két napot dolgozom egy héten és mindennap napi öt órát, ötszázhuszonöt forintos órabérért, akkor a fizetésem hetente még a tízezer forintnyi összeget sem fogja súrolni. Az az aprócska tény, hogy a repülőtérhez való kijutáshoz minden hónapra bérlet szükségeltetik szintén csak a szerződés aláírása után tudatosult bennem. Az pedig, hogy egy, de még kétnapi keresetem sem fogja fedezni a diákbérlet árát, az, pedig csak napokkal később esett le.

Lobbista pozíció

Mindenesetre már benne voltam a pácban, el kellett kezdenem a munkát. Metróval, majd busszal jutottam ki a repülőtér kettes termináljához, ahol a kávézót találni. Hatalmas izgatottsággal lépkedtem a vendéglátóegység felé, ahol szerencsére rendkívül kedvesen fogadott mind az üzletvezető, mind az alkalmazottak. Miután rám adták a munkaruhát, ismertették a feladataimat. Ekkor szembesültem vele igazán, hogy engem nem kávét főzni vettek fel, de még csak nem is pultban állásra, hogy én adjam ki azokat a gusztusos süteményeket a vendégek számára. Engem bizony egy mezei takarítónőnek vettek fel, és ezt jól álcázták a következő hangzatos kifejezéssel: lobbista pozíció. Viszont ez sem különbözött sokban az általam már ismert diákmunkák közül. Nagyon meleg volt, rengeteget kellett pörögni, mindenhez jó képet kellett vágni, ahhoz is, ami annyira nem tetszett, de semmi olyan kirívó dolog nem volt, amit ne lehetett volna elviselni. Két hónapon át minden ledolgozott hétvége után, megvilágosulva, hogy belőlem az életben nem lesz itt sem barista, sem pultos, és hogy a fizetésemet képtelen vagyok félretenni, mert csak a közlekedést fedezem belőle, könnyes búcsút mondtam a kávézónak és személyzetének. Jó döntés volt, ugyanis lassan kezdtem a kávékat, teákat, de még a süteményeket is megutálni.

Butik baki

Miután a vendéglátásról egy időre lemondtam, elkezdtem más terület felé kacsingatni a diákmunkák terén. Eladói állások után kutattam, ugyanis nem is egy barátnőm dolgozott különböző plázákban vagy butikokban és mindnyájuknak számos jó tapasztalatuk volt e terén. Egész nyugis a munka, diákmunkához képest nem rossz az órabérezés, ráadásul divatos ruhák-cipők között lehetsz - mi több kell egy lánynak. Mondván, üsse kő, megpróbálom én is és elküldtem az önéletrajzomat, egy diákszövetkezethez, amely egy nagy olasz ruha üzletlánc különböző boltjaiba közvetít ki diákokat eladói kisegítő állába. Nem sokkal ezután kaptam is egy nap munkát az egyik Szent István körúton található üzletbe. Nagyon megörültem neki, és természetesen, mint eddig, most is azt hittem, hogy megtaláltam életem legjobb diákmunkáját, ám, ha lehet még nagyobbat tévedtem, mint a kávézónál. Az egész ott kezdődött, hogy amikor megérkeztem, úgy néztek rám, mint egy idegen betolakodóra, aki nem értik, hogy miért akar mindenáron valamit segíteni a boltban, ahelyett, hogy inkább ő is vásárolna valamit. Azért nagy nehezen elmondták, hogy mi lenne a feladatom. Volt, hogy hatalmas pörgés volt, lányok és nők ezrei rohamozták meg a boltot, mindent széttúrtak, amit nekem kellett összehajtanom, mindent fölpróbáltak, amiben szintén készségesen segédkeztem, volt, aki egyszerre több ruhát is a próbafülkében hagyott, amit aztán nekem kellett összeszednem. Idáig csodálatosan telt a munkanap, serényen hajtogattam, és vállfáztam a göncöket. Ám sajnos a nyolc óra alatt, (merthogy annyit kellett dolgozni) eljött az az idő is, amikor a rendezett kupacokat, csak azért hajtogattam újra és újra, hogy úgy lássák, csinálok is valamit, mert akkora volt a pangás.

Ezzel nagyjából be is fejeztem pályafutásom a diákmunkák területén. Idén nyárra visszakértem magam a buszos városnéző céghez, ahol tizenhat éves korom óta dolgozom. Jobb a nyugalom. Heti kettő-három alkalommal bejárok, megkeresem azt a pénzt egy nap alatt, amit más diákmunkával kettő-három nap alatt keresnék, és megpróbálok belenyugodni, hogy nem leszek se pincér-, se pultos-, se eladólány. Szeptembertől inkább ráhajtok a tanulásra, hogy soha az életben ne kényszerüljek többé ötszázhuszonöt forintot keresni egy óra alatt.

 

Aczél Borbála