Vidéken töltött gyermekkorom nagy részében nem volt trendi bringázni. Használtuk mert olcsó, gyors és hatékony. Most a városban újra fel-felüti bennem magát a tekerni vágyás olyan gyarló érvekkel mint nem kell bérletet venni, tehetek valamit az egészségemért (nem mintha baj lenne vele egyébként) és még mobilabb legyek a megszokottnál. Idén így van, hogyne.
Aztán jönnek azok a dolgok amikre idilli álmodozásaimban nem is gondoltam volna. Mindenfelé bringautakat keresek, szerencsétlenkedek a váltóval, hezitálok az útvonalakon, hátranézek hirtelen és szédületesen, mindig pumpát, kesztyűt és más kellékeket kell hordjak magamnál, félek a láncszakadástól, padkázom, leugrom a nyeregből a zebránál (néha persze nem) és nem indulok el ha rossz az idő. Ennyire kemény még nem vagyok és nem is leszek.
Azt hiszem bringás kóklerkedésem nem veszélyes. Szeretek tekerni és a vele járó sebességet is, de a forgalomban kevésbé vagyok bátor. Mégis csak én vagyok a gyengébb. Ha tehetem kerülő utakon megyek. Itt vagyok mindig „elátkozva” és még annál is jobban ha van nálam fotógép elérhető közelségben. Ilyenkor elkezdek várost nézni. Kis utcákban kacskaringózni, beszaladni egy boltba csokiért és azt majszolva nézegetni a régi épületek homlokzatát, szobrait. Így fedeztem fel Hermészt a Szent István Bazilika háta mögött, egy fekvő férfit az Arany János utcai metrómegálló melletti bérház tetején és így találtam meg a legrövidebb utat az ELTE BTK-tól a Dunáig és vissza, a Múzeum körút 7-es szám alatt. Mert minek is az Astoria forgalmával megküzdeni? Ugyan ilyen átjáró van a Dohány utca és a Rákóczi út közt, ki szintén az Astoriára. Ilyenkor érzem úgy, hogy megérte aznap is bringára ülni, eltekintve a csámborgással elvesztegetett időtől.
Ha fotózok még rosszabb, akkor meg is kell állnom, lőnöm néhányat aztán így tovább. A járókelők pedig engem néznek, mint egy különös turistát.
Jamriskó Tamás
